„Egyéni szerző(k)től származó újkori lírai dal, melyben nép- és műzenei, továbbá szóbeli és irodalmi elemek keverednek; városon és falun a társadalom több osztálya körében is ismert. Eredetileg hangszeres verbunkos-zene; mai értelemben a 19. sz. második felének népdalt utánzó, de tartalmában és funkciójában a népdaltól idegen, átlagpolgári igényeket kielégítő dalműfaja. Egyéb nevei: népies dal, népies műdal”

A cigányzene-magyar nóta elnevezések kettőssége szemléletesen jelzi a műfaj kettős kulturális kötődését. A köztudat sokáig hol a magyar, hol a cigány autentikus népzenével azonosította - helytelenül. A zenetudomány hamar tisztázta a félreértést, ám ekkor - mint számára érdektelen szórakoztató műfaj, - ki is került a zenekutatás fókuszából. A műfaj tudományos feldolgozottsága (mind a komolyzenéhez, mind az autentikus népzenéhez viszonyítva) mai napig alacsony szintű.

Mint ahogy azt a cigányzene és magyar nóta elnevezések szemléletesen mutatják, a műfaj egyaránt kötődik a magyar és a roma kultúrához. Magyar igények szerint, de a cigányok játékstílusa és zenei megközelítése alapján alakul ki. Szemben a flamencoval - ahol bizonyos rivalizálás tapasztalható a romák és spanyolok között - a cigányzene esetében egyfajta munkamegosztás alakult ki. A zenészek és a zeneszerzők cigányok, míg a szövegírók és énekes előadók magyarok.

A magyar nóta a magyar ember imádsága – fogalmazta meg frappánsan egy eltűnőben lévő műfaj mibenlétét Tarnai Kiss László nótaénekes és rádiós szerkesztő. Merthogy a rádióból és a televízióból is száműzték mindazt, ami évtizedeken keresztül szólt a jó ebédhez.
A magyar nóta amolyan tetszhalott állapotba került, legfeljebb televíziós kívánságműsorokba és a szilveszteri dáridózásokba csempésznek be néhány felvételt.

Pedig a közös éneklés, a szívből jövő nótázás összekovácsolja az embereket, erősíti a közösséget és olyan baráti légkört teremt, amely derűt hoz valamennyiünk számára.

A nótaműsorok napjainkban is jelentős szerepet töltenek be a színvonalas muzsikálás és szórakoztatás területén. A magyar kultúra szerves része, amelyre büszkék lehetünk, s amelyre büszkének kell lennünk.